Blade Runner 2049
Fektessük le a faktumokat a Szárnyas fejvadászhoz fűződő viszonyomról. Jelen sorok írásakor az első résznek csupán a Final Cut verzióját volt szerencsém látni, és nem varázsolt el, nem tartozom tehát a film kultuszát éltető emberek közé. Ezzel szemben jött a 2049, és beledobott egy kihalászhatatlan kődarabot az idei esztendő filmes állóvizébe.
Az egyik legnagyobb erénye, hogy szembe mer menni a mai hollywoodi trendekkel. Mert miről szól ma az álomgyári filmkészítés? Egy szóban: eladó! És mivel eladó, mindenkinek meg kell vennie. A stúdiófilmek szinte mindegyike már az előkészítés fázisában úgy van tervezve, hogy mindenki találjon benne valami fogyaszthatót a fekete nőktől kezdve az fehér tinédzser férfiakig, nemi és vallási identitástól függetlenül.
Hogy közben esetleg nincs odafigyelve a vágásra, a képszerkesztésre? Nincsenek az effektek hihetően elhelyezve a valós elemekkel összhangban? Tehetséges színészek unott arccal rohangálnak benne, mert ők is tudják, hogy a cél egy a közepesnél alig jobb, de mindenki számára be- és elfogadható termék legyártása? Ez nem gond, amíg a mérleg pozitív irányba billen elszámoláskor.
Na és akkor jön egy stúdiófilm 150 millió dolláros költségvetésből, és játékideje alatt végig olyan érzésed van, mintha egy szerzői filmet néznél, amelynek célja az értékteremtés és a profi filmkészítés eszköztárának teljeskörű erődemonstrációja. Innen is üdvözlöm Christopher Nolant, de nem a Dunkirkről beszélek.
Ez itt a Szárnyas fejvadász 2049.
Ez a film szólni akar valamiről, és azt stílusosan akarja tenni. Nem űz biztonsági játékot, nincs emészthetően rövidre vágva, nem cirógat el, még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy egy igazán intenzív és lüktető akciójelenet füzért mutasson be maratoni, 163 perces játékideje alatt. Ellenben imád elidőzni tűpontosan beállított, minden elképzelhető filmes díj besöprésére készített képein (a 14. Oscar jelölését díjra fogja váltani Roger Deakins). Lassan építkező, folyamatosan feszült jelenetei arra is hagynak időt, hogy példának okáért Ryan Gosling tépelődését nézhessük közel fél percen keresztül egyetlen kameraállásból. Higyjétek el, az hosszú idő.
Borongós, fojtogató atmoszférája szándékosan telepszik rá a befogadóra. Zsigeri, démonikus kórusszólamokkal tűzdelt zenéje a bőröd alá mászik, komfortzónádból kizökkentő gondolatai és párbeszédei pedig egyszerre tűnhetnek valódinak vagy épp mesterkéltnek, csakúgy, mint a vásznat uraló replikánsok. És ha már replikánsok, karakterek, illetve atmoszférikus világépítés zseniális színészekkel: ne hidd, hogy e minden ízében profi (ez a látványpornó, nem a Batman vs. Superman) kivetelezés nem takar az értésen túli érző koncepciót Denis Villeneuve rendezőtől.
Igenis el fog kapni a film, és egy bizonyos ponton túl már nem csak elidegenedve szemléled ezt a taszító disztópiát, hanem részesévé válsz, együtt lélegzel a szereplőkkel. Ehhez túl kell lendülni a holtpontokon, mert a film bár vizuálisan újradefiniálja a tömény fogalmát, cselekménye bőven belefért volna 120 percbe is, de akkor most nem született volna egy modern klasszikus, és nem lenne a Szárnyas fejvadász második része az év egyik (?) legjobb filmje.
Ahhoz, hogy a film a saját elve alapján működni tudjon, hogy hitelesen festhesse meg egyedi hangulatát, el kellett nyújtani ezeket a megkapóan csodálatos, mégis néha oly kizökkentő képeket. Bódítani kell a nézőt, hogy amikor ütni akar, akor igazán üthessen, és érezzük a történések súlyát. Áldom a producert, aki pénzt adott erre a festményfüzérre, és áldom a rendezőt, hogy nem vágta rövidebbre, hogy nem akarta kiszolgálni a közízlést, és a mai trendeket.
Mert a végeredmény alkotói munkát tükröz. Egy olyan 150 millió dolláros szerzői filmet, amit nem húztak keresztül produceri elvárások, és amelyet nem fog tíz emberből tíz élvezni egy minimális, de a közepesnél alig jobb szinten. Rajongói mellett gyűlölkedőket is szerez majd magának, mert a valhallába csak így lehet bevonulni.
A történetnek, a nagy álomgyári feltámadásnak azonban itt vége szakad. Annak rendje és módja szerint - hasonlóan elődjéhez - megbukott a film hazájában. Köszönjük meg Amerikának, hogy valószínűleg búcsút mondhatunk a hasonló projekteknek a jövőben. Talán 2049-ben jön még egy ilyen film, ha akkor még lesz hová jönnie.
