Star Wars VIII: The Last Jedi

#ubercukikakristalyrokak#esaprogok

Ha már a Disney újból megajándékozta a mozikat és a nézőket decemberben a Star Wars saga soron következő epizódjával, szeretnék róla értekezni egy picit, mert van miről beszélnünk. A következő sorok spoilereket is fognak tartalmazni, így szigorúan csak akkor olvass tovább, ha már láttad a filmet.

Ki merem jelenteni, hogy jó a film. Sikerült az a bravúr, ami az én szememben Az ébredő Erőnek nem: tömve van újdonságokkal, ismeretlen ösvényre mert lépni, meg merte bontani a klasszikus trilógia epizódjainak szerkezeti egységét, és nem az az érzés támadja meg az embert a moziterem sötétjében, hogy egy 40 éves film újragondolását látja. Annak ellenére is legitim az állítás, hogy a film maga sajnos szenved a trilógiák középső gyermekeinek betegségeitől. El kell varrnia, vagy tovább kell gondolnia a nyitó epizódban felvetett szálakat, önmagában is kerek, egész történetet kell alkotnia, és fel kell vezetnie a nagy finálét, el kell helyeznie karaktereit a sakktáblán, közelítve a végjátszmához.

Ez nem minden ponton sikerül. Ahol igen, ott nagyon, ahol pedig nem, ott nagyon nem. Bocsássátok meg ezt a szögegyenes, leegyszerűsített mondatot, de így tudom leginkább kifejezésre juttatni, mennyire felemás érzéseket vált ki az új Star Wars. Legnagyobb bánatomra egy huszárvágással túllépnek a két éve több ezer oldalnyi rajongói teóriát ihlető Snoke fenyegető, misztikus alakján, ami még akkor is fájó, ha maga a jelenet fantasztikus kivitelezést kapott. A Rey szüleinek kilétére adott válasszal sokan nem lesznek elégedettek, nekem személy szerint erősítette a karakter rétegzettségét. Ami viszont a legfontosabb: Az ébredő Erő bár minden pillanatában stabilan hozta a közepesen szórakoztató szintet, mégis távol tartotta magát az érzelmi elmélyüléstől (innen is csókoltatom megint a forgatókönyvet, hogy Han Solo ilyen semmilyen és kiszámítható módon lett eltéve láb alól). Az utolsó Jedik ezzel szemben hullámvasút.

Több ponton is újra gyermeknek érezheti magát közben a néző, szívmelengető nyugalommal telepszik ránk a pozitív értelemben vett pátosz, de ott vannak szem előtt a silány, oda nem illő elemek is. És ezekre is büszkén veri mellét a film, ahelyett, hogy egy Jedi bölcsességével lépne át rajtuk.

Mégis hálát érzek. Az utolsó Jedik előkészítése közben fény gyúlhatott a sötétségben, a blockbuster recept hozzávalói között megtalálta helyét az Erő. A zseniális Loopert jegyző Rian Johnson ugyanis mer lassítani, oda meri tenni a néző elé a csendes, elmélyült pillanatokat, és végre ismét érezhetjük, hogy ez a mese, ez a történet a karakterekről szól, döntéseikről, kétségeikről. Gyötrelmük és vívódásuk átszövi a film egészét.

A szereplők viszik előre a történetet, ők szövik a mese fonalát, és nem a történet viszi előre őket. Végre!

A nagy örömujjongásban, bár feltétlen elismerendő a film érzelmi telítettsége, azt muszáj vagyok leírni, hogy a főszálhoz nagyon lazán kapcsolódó kitérők ártanak a végső műnek. Amíg a Luke, Rey, Kylo vonal az év talán legélvezetesebb jeleneteivel örvendeztet meg minket, addig a többi fronton erősen vérzik Az utolsó Jedik. Az ellenállás űrbéli hajszája tartogat néhány kellemes percet ugyan, de Finn és Rose (új szereplő a kínai piac bevételének maximalizálása érdekében) mellékzöngéje már szinte bántó, és egy az egyben landolhatott volna a vágóasztalon. Kedveltem Finnt az előző részben, de tekintve az ebben az epizódban látott történetszálát, nyugodtan hősi halált halhatott volna az erdőben Kylo-Ren által. Remélem, a harmadik felvonásban találnak neki egy értelmes szerepkört, mert többre és jobbra hivatott mind a karakter, mind az őt játszó színész.

Ezek mellett van még pár igazán kínos pillanata a filmnek (Maz Kanata vendégszereplése igazi "arcomat a tenyerembe temetem" momentum), ami azért is nagy baj, mert így a valóban érdemes és érdekes főszál nem tud összeállni kerek egésszé. Megpendülnek az érzelmi húrok, folyamatosan emelkedik a tét, de a dinamikus és egyenletes feltörés elmarad, mivel saját magát tördeli el a forgatókönyv, a sallangokkal teletűzdelt történet.

Mindazonáltal a végeredmény jó, mint ahogy az elején is leszögeztem, és ebben hatalmas szerepe van az élete alakítását nyújtó Mark Hamill-nek, a fantasztikusan őszinte jelenségnek, Daisy Ridley-nek és nem utolsó sorban Adam Driver-nek, aki ebben a filmben teljesedik ki igazán. Kylo-Ren karaktere nálam abszolút révbe ért, személyiségét sikerült érdekessé, átérezhetővé tenni. Bravúr, hatalmas bravúr az Az ébredő Erő után, ahol sajnos az egész terem hangosan felnevetett, mikor Adam Driver arcszerkezete megmutatkozott a sisak mögött. Az utolsó Jedik közben - bár igen szórakoztató momentumok is akadnak a filmben - senki sem fog nevetni Adam Driver-en.

Ő maga a nyers erő, a csalódásából pusztító erőt kovácsoló harag megtestesítője. A vívódó Erőhasználó, akire vártunk. Nem Jedi, nem Sith, és csak egy ember állhat az útjába. Két év múlva meglátjuk, milyen eredménnyel.