Thor: Ragnarök
Elkészült a tizenhetedik (!) Marvel opusz is, a Thor trilógia (Thorlógia) záró darabja javában dübörög a világ szinte minden mozijában. És vicces, elképesztően, virtuózan vicces, mindenféle erőlködés nélkül vigyorgod végig a 130 perces játékidőt, viszont ennél többre nem vágyhatsz, mert nem is akar többet adni. A műfaj ezúttal vegytiszta komédia lett.
Megfogalmazhatnék a film kapcsán mélyenszántó gondolatokat is, de úgy érzem, hogy egy kultúrnaplóban eleve nem kell mindig hosszasan elmélkedni, és filmesztétikai szempontból elhelyezni valamit a palettán, na meg aztán a Ragnarök sem veszi a fáradtságot, hogy a kötelező szórakoztató elemeken túl bármiféle mélységet is felmutasson. Az a nagy igazság, hogy bár a Thor: Ragnarök az eddig legszórakoztatóbb film lett az Asgard-történetfolyam darabjai közül, éppúgy a legrosszabb is, mivel nem igazán tudom szuperhősfilmnek nevezni azt, amit láttam.
Leginkább egymás mögé fűzött, cool jelenetfüzérek láthatók a vásznon, amelyekben valóban érdemes és kiváló színészek teszik meg a tőlük telhetőt, dacolva a papírvékony forgatókönyvvel. A filmnek több olyan dramaturgiai mérföldköve van, amelyekből igazi családi- és királydrámát lehetne kibontani, azonban ezeket elsőkézből dobja félre Taika Waititi rendező, véráldozatot mutatva ezzel a humor farkaséhes oltárán.
Egyetlen példában szemléltetve: Hela (aktuális főgonoszunk) felbukkanása előtt közvetlenül történik egy igen fontos esemény, és ez a két főszereplőben (Chris Hemsworth és Tom Hiddleston) az első, 2011-es epizód óta halmozódó érzelmeket vált(ana) ki, amelyek ki is ülnek karaktereik arcára, összenézésük szinte katartikus párbeszédbe torkollhatna, ha hagynák kibontakozni a jelenetet. Nem hagyják, Hélának meg kell érkezni azonnal, pörgetni kell a cselekményt és a későbbiekben is el kell ütni néhány szuper viccel és geggel az őszintének és mélynek tűnő pillanatokat, pedig akadna belőlük bőven.
Azért hatalmas probléma és óriási kár ez, mert a Marvel Moziverzum 2008 óta építi magát szinte szerializált formában, így mozifilmekként birtokolják azt a kiváltságos, tévésorozatos privilégiumot, hogy karaktereiknek van idejük kibontakozni, összenőni a nézők szívével, és ennek okán sorsukért valóban aggódunk, problémáikat és döntéseiket magunkénak érezhetjük. A Thor: Ragranrök köszöni szépen, és nem kér a széria legnagyobb erősségéből, nem akarja feltenni a koronát a díszbe öltözött király fejére, nem akarja beteljesíteni a karakterek dramaturgiai végzetét.
Hog a jövőre érkező Bosszúállók: Végtelen Háború mennyire tekint majd túl a vegytiszta szórakoztatás eszköztárán, és kezdi el learatni az emocionális babérokat a nézők és kritikusok kegyeiért folytatott versenyben (a Polgárháborúban már több ilyen pillanatot is láthattunk), az a nem is olyan távoli jövő zenéje.
Addig is elmondhatjuk, hogy bár vizuálisan és akciójelenetek tekintetében semmmi újat nem kapunk (sematikus, többször látott képek és akció-blokkok követik egymást), humorban immár felnőtt kategóriába lépett a csapat. A szórakoztató faktor nem csak kielégítő, de egyenesen fenomenális. A saját filmjén belül éppúgy működő poénokat is tengernyi mennyiségben tartalmaz, mint a Marvel-univerzumon keresztül épített, a karakterek közötti kémiát a végletekig kihasználó humort. Vígjátékként így bátran ajánlható a film, bármelyik egy kaptafára épülő álomgyári romantikus komédiával felmossa a padót. A drámát pedig ezek szerint jövőre várhatjuk a Bosszúállók hatalmas reformokat ígérő epizódjával. Akarom, most!